Pihenő

Hangadó

e reggeli forgatagban 
a város szinte észrevétlen
benned csak egy gondolat van 
kizársz minden mást egészen
a gondolat nem tudod hogy
honnan jött és hová tarthat
valami nagy szövettestből 
kitépted majd visszavarrtad
előtte még átmostad jól
kiszínezted keretezted
s csak erre a mai napra 
felöltötted jelmezednek

Pihenő

nézem a fenyvest álmatag
a dombtetőt az ágakat
felhőket húz a szél felém
fény ragyog át az ég szemén

milyen rövid e pillanat
a nap lemegy a tó befagy
s ha elszámolok hetvenig
hetven év közben eltelik

Egyetemes kétség

azt kéred, hogy bízzak benned,
de hogy tehetném, ha szemem és fülem 
megcsal, ha tapintásom mögött
érzékeny csillagködök húzódnak,
a részecskék apró kivetülései
mímelik jelenemet, és hiába töröm
agyam kifulladásig, ha közben
az anyag valami antianyaggal játszik,
és aminek látszik, nem az semmi sem

Izolált egység

utcafrontról hátsó ablakokból
kinézek egy szűk csatornán
a szűrt fényből egy keskeny sávra
túl a láthatatlan formán
túl a nem hallható sávok
hullám-mintázatain
két ízhatás keresztmetszetében
mely az édes és a keserű
súlypontban mikor hová tolódva
tapintok egy kontúrt mely egy öl egy én-idom
az én határaim amiről tudom
hogy néhol találkozik azzal
ami nem én vagyok
miközben föloldódom teljesen
a föl nem fogható síkbéli 
hömpölygő adatfolyamban